A dolce vita nem egyszerűen örömöt hajszoló léha életstílust jelent, hanem olyan életfelfogást, amelyet elsajátítva jobban érezhetjük magunkat a bőrünkben. A napfényes Itáliában könnyen ránk ragad az örömök élvezete, de az már-már művészet, hogy ezt az életérzést átmentsük a szürke hétköznapokba. Még a koronavírus szomorú hónapjai után is sokat tanulhatunk az olaszoktól.

Fejős Éva írása

Amikor átlépjük a határt Tarvisiónál, vagy éppenséggel landol a fapadosunk Velencében, Rómában, Milánóban, Nápolyban, Bariban vagy bármelyik másik olasz nagyvárosban, rögtön érezzük a változást. Nekem már Tarvisióban feltűnik például a nők magabiztossága, és az a profizmus, ahogyan az előnyeiket hangsúlyozzák. Nem csupán megjelenésben, bár az sem utolsó: a mindig “szalonképes” frizura (és nem, nem jár ott sem mindenki hetente fodrászhoz), egy kis rúzs, finom smink, bátrabban variálják a ruhadarabokat, ügyesen bánnak a színekkel, és elmaradhatatlan a mosoly.

Mosoly, közös kávézás, feltöltődős reggelek

Amikor valakihez odafordulok, biztos, hogy mosoly ül az arcára, holott éppen a “hűvösebb” észak felé tartok. Többnyire Venzone történelmi, városfallal határolt központjában isszuk meg a párommal az első cappuccinónkat, ahová munkába menet a helyiek is beugranak. Ott aztán röpködnek a ciaók, pergő nyelven elmesélik az emberek, mi történt azóta, hogy (előző reggel) találkoztak, sokan kihúzzák a széküket a napernyő alól, és az arcukat süttetve kortyolják a kávét. Az a tíz-tizenöt perc, amit a kávézóban töltenek, egy kávéval, croissant-nal és az ismerősöknek nevetve odaszólva, feltölti őket egész napra. Az egyik negyvenes férfi, aki a feleségével (vagy a barátnőjével) érkezik, oda is szól nekünk: “reggeli rituálé”, majd átpörgeti az aznapi napilapot, miközben kommentálja a híreket a szomszéd asztalnál ülő öregurakkal.

A változás jót hoz

Udine felé folytatjuk az utat, ahová többnyire még szieszta előtt érkezünk. Az üzletek nyitva, nincs tömeg sehol, de felfigyeltem rá, hogy akik vásárolnak, nem tömött szatyrokkal érkeznek, hanem egy-egy szép, minőségi darabbal távoznak. Egyik utunk során Wilma (aki egyébként Lido di Jesolóban egy divatáruboltban dolgozik) el is mondta: bár szeretne többször, de csak ritkán vásárol, olyankor maga előtt látja az egész ruhatárát, és azt nézi, a kiválasztott darab variálható legyen, több darabhoz passzoljon. Mivel a tartósság és a divatállóság is fontos, általában inkább spórol egy-egy minőségi darabra. Wilmát még sosem láttam smink nélkül.

Már akkor ismertem, amikor éppen nagy váltás előtt álltak a férjével: a hotelt, amit vezettek, új tulajdonos vette át, és a szezon előtt ott tartottak, hogy egyiküknek sem volt munkája. Wilma a nyakába vette a települést, hogy állást keressen, de tudta, hogy végre nem egy recepción akar ülni, hanem szép holmik között kalauzolni az embereket. Nem volt snassz számára, hogy ő lett a kezdő eladó az üzletben negyven-valahány évesen, és új szakmát kellett tanulnia. Ennek már jó pár éve, és mint tavaly nyáron mondta: imádja a finom holmikat, és boldog, hogy öltöztetheti az embereket. “Talán azért is, mert mindig mindenben a jót látom meg először… Amikor váltottunk, nekem könnyebben ment, mint a férjemnek, de alapvetően azt néztük, hogy mi lehet ebben a rosszban a jó nekünk? A férjem a szakmájában maradt, egy másik hotelt irányít, és mind a ketten úgy látjuk, a változás végül (néhány nehéz hónap után) csak jót hozott nekünk” – mesélte Wilma. Rájöttem, hogy a lelkemben én is “olasz” vagyok, mert amikor döngve bezárul előttem egy ajtó, általában én is meglátom a másikat, ami lassan kinyílik… és azt hiszem, ezzel így vagyunk mindannyian, akik reménykedünk és hiszünk valamiben. Mindenesetre ehhez önbizalom is kell, amelynek az olaszok nincsenek híján.

A rúzs sosem kenődik el

Velencében látom az alacsony, középkorú, charme-juk tudatában lévő férfiaknál, hogy milyen fontos a mosoly és az önbizalom. Úgy adnak el egy fürdőköpenyt is a legkisebb boltban, hogy a vevő kiváltságosnak érzi magát, amiért ott vásárolhat. Ahogy az olasz nők viselik a magas sarkút, ahogy természetes nekik, hogy a rúzs sosem kenődik el az ajkukon (mert kijavítják), ahogy mernek állásra jelentkezni, abból sokat tanulhatunk. Amikor Olaszországban járok, megfogadom, hogy soha többé nem elégszem meg egy kis arcpirosítóval, hanem sminkelni fogom magam, és nem fogok strandpapucsban, futástól izzadt hajjal leszaladni a zöldségeshez – és bár ezt azért nem tudom mindig tartani, de sokszor eszembe jut, hogy mennyivel jobban érzem magam a bőrömben, ha “egyben vagyok”, ha megpróbálom kihozni magamból aznapra a legjobbat. Ja igen: és ha olasz nő lennék, valószínűleg nem szoronganék, ha éppen túl feszes rajtam egy felső, és nem azon meditálnék, hogy most már aztán tényleg be kell iktatnom egy diétát.

Lépcsőzés és vénuszkagylós spagetti

Merthogy a dolce vitához a kulináris élvezetek is hozzátartoznak. Amaliáék tengerparti éttermében (hirtelen nagyot ugrottam térben, már az Amalfi-vidéken járok), Positanóban, Arienzo beachen ismeretlen fogalom a diéta. Családi strandbár ez, májustól októberig üzemel, napágyakkal, proseccóval, ingyenes kishajóval, ami Positano fő strandja és Arienzo beach között jár, és a jóképű Adriano vezeti, akiért még az idősödő amerikai vendégek is évről-évre visszajárnak, vele fotózkodnak, és persze sok-sok eurót otthagynak a bárban. A családi vállalkozás konyhája… hát igen, a mosdó mellett működik, és mégis: a rakott padlizsán, a friss kagyló, a vénuszkagylós spagettijük, mondhatom, világhírű. Amalia és a munkatársai nem is fogyóznak, persze a rengeteg, közel háromszáz lépcső, amit naponta akár többször is meg kell mászniuk – a partról ez vezet fel a kocsiútra – remek fogyókúra. De hát északon is láthatjuk, hogy megtartják az egészséges egyensúlyt, és sosem megvonással, hanem inkább több mozgással érik el, hogy ne hízzanak. Stefano, aki a már említett Lido di Jesolón vezeti a családi éttermét, szikár, de imád enni. Mivel a pizzája számos díjat elnyert, hódol is az élvezetnek, csakhogy kerékpározással tartja karban magát, és nem túlsúlyos. Ha eljön a heti egy szabadnap, akkor nemcsak az árubeszerzés a reszortja, hanem sportol, és lemegy a partra a családjával. A tengert ugyanis főszezonban legfeljebb a szabadnapjain látja, pedig hát nagyon szereti. Szeret ott lakni, a tengertől mindössze egy utcányira, onnan is tudom, mert a Facebookján mindig posztolgatja a tengerparti fotókat.

Munka és hobbi

És hogy egyensúly? Például Stefano a szezonban, májustól szeptember végéig hajnalban árut szerez be, majd reggeltől délig, és aztán délutántól zárásig ott sürög-forog a saját éttermében, ő a leggyorsabb rendelésfelvevő, a legtöbb tányérral egyensúlyozó felszolgáló, a legpontosabb fizetőpincér, pillanatok alatt szedi le és teríti meg az asztalokat, folyton rohan. De amikor eljön az ősz, kienged, és a hobbijának él. Persze, mondhatjuk, hogy megteheti, de amikor nyaranta mindennap csurog a verejték a homlokán, és éjfélkor még takarítani kezd, hogy reggel ismét kinyithasson, én azt mondom, megérdemli, hogy ősztől tavaszig csak csinosítgassa az éttermet, bringázzon, a hegyekben túrázzon. Évente egyszer elutazik a családdal, tavaly télen Spanyolországban nyaraltak egy hetet. Azt mondja, megtalálta az egyensúlyt. Részint a munka és a pihenés, részint pedig a család és a munka között.

Romantika szieszta idején

Mennyi irodalmi mű szól az olasz szerelmesekről! Nekem az tűnt fel, hogy a szieszta ideje (amiről egyébként sok olaszt megkérdeztem már, és az általános vélemény az volt, hogy szükség van rá, lehet egy kicsit lazítani, leugrani a barátokkal, barátnőkkel a strandra, randizni egyet, beülni valahová egy szendvicsre régen látott ismerősökkel, felugrani a szülőkhöz stb.) a randi ideje is. A párok összefutnak egy ebédre, vagy éppen felugranak valamelyikük robogójára, és irány a tengerpart. Egy-két óra strandolás, andalgás, fagyizás, aztán mindketten mennek vissza a munkába. Este majd újra találkoznak, de van idejük napközben a beszélgetésre, ez kifejezetten irigylésre méltó, nem igaz? Nem beszélve arról, hogy a nagyjából három órányi munkaszünetet nem időrablónak tartják, hanem a feltöltődés idejének.

Mint ahogyan a reggeli kávézást, és a sokszor társaságban elköltött, elnyúló vacsoraidőt is, több fogással, sztorizással, nagy nevetésekkel. Azt hiszem, a dolce vita titka az egyensúly. Megtalálom az egyensúlyt az életemben, belépek a kinyíló ajtókon, büszke vagyok arra, amit elértem, hiszek magamban, és hiszek abban, hogy vannak olyan álmok, amelyek valóra válthatók. Beérem a kisebb álmok valóra váltásával is, de nem mondok le a nagyokról – és miközben feléjük tartok, minden pillanatban mindent megteszek azért, hogy jól érezzem magam.

Városok, ahol a dolce vitát tanulhatjuk

A romantika felélesztésére: Velence, Verona

Veronában Julia háza nem egyszerűen turisztikai célpont, hanem ott járva, amikor a párunkkal a nevünket zsírkrétával felírjuk a falra, egy szívbe, vagy a legnagyobb közös álmunkat kis „vágycédulára” körmölve bepréseljük egy résbe – valójában felejthetetlen romantikus pillanatokat teremtünk, amire mindig jó lesz visszaemlékezni. Este pedig az Arénában egy előadást végignézve a forróságtól sugárzó köveken ülve – felejthetetlen emlék lesz. Vagy kézen fogva végigsétálni Velencében a csatorna partján – ezek olyan romantikus emlékek, amelyeket bármikor újra előhívhatunk, itthon is. Ezek a közös élmények erősítik az összetartozást. Én híve vagyok annak, hogy emlékkockákat készítsünk, amelyek később akár válságokon is átsegíthetnek.

Kreativitás: Firenze, Róma

Az édes élethez, az örömökhöz és a magabiztossághoz hozzátartozik, hogy műalkotásokat csodálva fejleszthetjük a saját kreativitásunkat. Bár Firenzét csak kiemeltem, hiszen például az Uffizi Galériában megismerkedhetünk a város kulturális örökségével. Vagy Rómában a Vatikáni Múzeum hasonlóan felejthetetlen élményt tartogat. Minél több műalkotást, épületet csodálunk meg, annál kreatívabbá válunk a saját területünkön, annál több kedvet érzünk majd új hobbik felfedezéséhez, saját, talán még rejtett tehetségünk kibontakoztatásához.

Önbizalomszerzés: Róma, Milánó

Magabiztosság, akár a kevés ruhadarabok egyéni variálása, tartás és mosoly… Már akár a kirakatokat nézve is kapunk valamit abból, amit „olasz stílusnak” neveznek. Nézzük csak meg, a próbababákat milyen fantáziadúsan öltöztetik fel! Néha elég egy egyszerű ruhához egy jópofán megkötött kendő, és máris új szettünk lesz. Azt is nézzük meg, hogy az olasz nők hogyan viselik ezeket a holmikat, tanuljunk tőlük – ne csak a megjelenést, hanem a mosolyt is!

Tartás, nyugalom: Capri

Igazi nyaralóhely, egy csodálatos és sajnos elég drága sziget, ahol a helyi nők tűsarkúban tipegnek a macskakövön, még akkor is egyenes tartással, ha éppen élelmiszert cipelnek, ahol a főszezon nyüzsgésében mégis nyugalmat találunk a sziklaszirteken megbújó kávézókban, vagy éppen a sziget felett a libegőn a tengert és a kilátást csodálva.

Kulináris örömök, kreativitás a konyhában: Toszkána, Nápoly

Olaszországban remek a konyha, ezt mindannyian tudjuk, de ha egy pohár fantasztikus vörösborral zárnánk a több fogásos étkezést, a nyugodt tájat csodálva, akkor Toszkána kihagyhatatlan. Személyes kedvencem Nápoly – ugyan mondják, és van is benne igazság, hogy szemetes, hogy büdös, de a hangulata remek. Toszkánával szemben Nápolyban vékonyabb pénztárcával is csudajókat ehetünk, itt az igazi, omlós a buffala mozzarella, édes a paradicsom, és még egy állóbüfében is elfogyaszthatjuk életünk legjobb ebédjét/vacsoráját, ráadásul a receptjét helyben megszerezhetjük. Nápolyban ötletet kapunk, hogyan tudunk fantáziadús ételeket előállítani olcsón, és a kis piacokon és szűk, egyedi butikokban pedig kreatívan felöltözni néhány ezer forintból.

Kirándulás és romantika: Amalfi-partszakasz

Romantikus környezetben kirándulhatunk a csodálatos Amalfi-partvidéken, apró, eldugott öblöket, sziklaszirtekre épült városokat látogatva, színes házakat csodálva. Positano, Amalfi, Praiano mind-mind felfedezésre vár, és ha nem félünk a rengeteg lépcsőtől, ami az autóútról a partra vezet (és ugye visszafelé nehezebb lesz felkaptatni), akkor sziklaszirtbe vájt kisvendéglőket, titkos strandokat fedezhetünk fel.